3
l
Szerkesztő: Kaskötő István
A békésmegyei Szarvason született.
A család körülményeinek gyakori változásai miatt életének több színtere volt. (Szarvas – Nógrádverőce – Szarvas – Felsőpetény – Gyöngyöstarján – Gyöngyöspata – Szűcsi – Csanádapáca – Békéscsaba) . Iskoláit Szarvason, Nógrádverőcén és Vácott végezte.
A Felsőfokú Óvóképző elvégzése után óvónőként, vezető óvónőként dolgozott. 1989 óta Békéscsabán él. 1991-től  2000-ig a Polgármesteri Hivatalban a békés megyei óvodák törvényességi felügyeletét látta el.
Egyetlen fia elvesztése után leszázalékolták, rokkant nyugdíjas lett.
2003-tól 2011. márciusig a Jankay Galériában tárlatvezető volt, majd úgy döntött, hogy minden idejét az írásnak szenteli.
Gyermekkora természetes próbálkozásaitól eltekintve.1980-tól rendszeresen ír, először amatőr internetes irodalmi oldalakon publikál. (Pl. Barátok Verslista, Fullextra, majd Irodalmi Rádió, Artpresszó, Héttorony.) A Kalákában 2006 óta jelennek meg versei.
Viszonylag későn, 2004-ben a Fényzivatar c. antológiában (Accordia Kiadó) olvashattuk első írásait. Ezután egymást követték azok az antológiák, újságok, folyóiratok, amelyekben szerepelt. (Pl. Ritka madár, Körkörös, Tótmelanzs, a Bárka folyóirat, Szőrös Kő, Dörmögő Dömötör, Tappancs Ovi, Tappancs Suli.) 
Zsákbamacska c. verse 3. osztályos (Műszaki Kiadó), a Zöldségeket mondunk c. verse pedig az 1. osztályos olvasókönyvben (Apáczai Kiadó) tananyag lett.
Péter Erika több amatőr irodalmi díj és egy lengyelországi Közép-Európai Irodalmi Verseny különdíjasa. Tagja a Körösvidéki Irodalmi Társaságnak. 2013-ban az Ünnepi Könyvhéten a Másodvirágzás kötetéért megkapta az irodalmi társaság által alapított Körösök Gyöngye Díjat, melyet évente egy alkalommal adnak át.
Mikor, hogyan kezdtél el foglalkozni az írás gondolatával?

Erika:
Naplót vezettem, mint általában minden tini. Ezekből néhányat megőriztem, s ha manapság visszaolvasom őket, meglepődöm, hogy milyen választékosan fejeztem ki magam. Az általános iskolában írt fogalmazásaim többnyire a dicsőségfalra kerültek és természetesen írtam verseket is, de ezek elkallódtak.
Az életem legnagyobb pechje az volt, hogy reálgimnáziumba jártam és olyan, számomra átláthatatlan, felesleges dolgokkal telt el négy évem, mint az ábrázoló geometria tanulása.
A maradék időben állandóan színházba jártam, könyveket olvastam.
Óvó néni koromban írtam az első gyermekverseket, amiket nem taníthattam, de titokban, pl. jelmezbálok alkalmából – a szerző nevét eltitkolva – elmondtak a gyerekek.  Tetszett nekik. Ezek közül egyetlen egy maradt fenn, a Cápa-ciki, ami az első önálló kötetembe, a Mindörökké mosolyba is belekerült, sőt  meg is zenésítették.

Cápa ciki

Cápa mama cápa bébit
halacskázni tanítja,
a kis cápa húzódozik,
szégyelli a gyengéit:
hiába az uszonya,
gyötri a víziszonya. 
Cápamama megharagszik,
s tárt torokkal tátogja:
– Úszol fiam vagy szó nélkül
kiraklak a zátonyra!

Jóval később, fiatalasszony koromban szoktam rá a rendszeres versírásra. Leginkább akkor írtam, ha valami bántott, ha depressziós voltam, így grafoterápiának tekintettem ezeket a kísérleteket. Amíg nem írtam le a gondolataimat, addig zaklatott voltam. A versírás megnyugtatott. Vettem egy vaskos, fekete füzetet, abba írtam - először titokban, azután a családnak is megmutattam őket.
Például ezt:

Télvégi eső

Lépkedek a keskeny járdán.
Kihalt a falu. 
Az óvoda környéke elcsendesült.
Megszűnt a lárma.
Mintha mindenki várna.
(Feltámadásra vagy halálra?)
Ott fönn magasan
sírnak a felhők,
könnycseppek gördülnek
hűs homlokomon,
végigperegnek kabátom gallérján
és behatolnak
titkon nyakamon
a szívem felé.
Könnyeső. Véreső. Eső.
Szabadesésben hullnak a földre.
Életet hoznak:
kitárulnak ablakok, ajtók.
Hömpölyög a homályos tömeg.
Már nem is olyan keskeny
a hepehupás járda,
s benépesül lassan
az esőszagú falu.

Vagy ezt?

Elsuhanó álmok

Virgonc napok!
Szaladnak, rohannak egymás után…
Mi pedig várjuk a vágtató holnapokat:
A fizetést, a hétvégét hajszolva – bután –
Futunk, loholunk a halál nyomán.
Sürgetjük az időt: az évszakokat.
Tavasz helyett nyarat szeretnénk,
ősz helyett telet:
Észre sem vesszük, hogy lekörözzük
száguldva száguldó,
vagy lassan vánszorgó,
áldott
            és
               átkozott
                               életünket.

1984 körül
Kaptál-e bátorítást valakitől, vagy éppen olyan mértékű kritikát, hogy jobb lenne abbahagyni?

Erika:
A családom csodálkozott. A férjem tiltakozott. - Miért csak a rosszról írsz?-
Amikor mégis megtörtént, hogy felolvastam ezekből az írásokból, szinte szégyellte magát. Számára elképzelhetetlen volt, hogy ennyire kitárulkozzak mások előtt. Később persze megszokta. Most már büszke rám. Ő a hátországom.
Már javában interneteztem, tárlatvezető voltam a Jankay Galériában, amikor „rajtakaptak” a kollégák: verset írtam. Felolvastatták. Tetszett nekik. Azután két igazi, hozzáértő szakmabeli biztatott. Az egyik Sass Ervin, a másik Kántor Zsolt költő volt. Akkor elkezdtem magam is gyanakodni, hogy nem a tucatnyi önjelölt költő közé tartozom.
Bár sorra nyertem az amatőr irodalmi díjakat, mégis hiába kopogtattam a Bárka folyóirat ajtaján, évekig elutasítottak, csupán pár éve értem el, hogy már ott is publikálhatok.
Az első önálló kötetem megjelenése után az Irodalmi Rádiónál megismert Varga Ibolya (szintén költő barátnőm) javasolta, hogy írjak gyerekverseket, és milyen jól tette! A Verselheteknek két kiadása lett. 9000 példányban adta ki a Móra kiadó. A sorozatos tragédiák ellenére is bennem élő gyermeket, a velem született optimizmusomat a gyerekzetekben (így hívom a gyermekeknek írt verseimet) tudom megmutatni, amikor magam is gyermekké válok.
A legnagyobb siker számomra a gyermekek visszajelzése, ölelésük, mosolyuk, s bár ez frázisnak tűnik, nálam működik. A gyerekek által élek tovább.

Kedvenc íróid?

Erika:
Amint azt említettem, nagy könyvmoly voltam. Akadt olyan időszak, amikor ABC – sorrendben olvastam a könyvtár könyveit. Természetesen rájöttem, hogy ez milyen butaság, de mint mindennek, ennek is megvolt a maga haszna.
A felmenőim a klasszikusok közül Petőfi Sándort, Arany Jánost, Göre Gábort és Móra Ferencet olvastak. Én imádtam Heltai Jenőt, Németh Lászlót, Kosztolányit, Weöres Sándort,  Nemes Nagy Ágnest, Radnótit, József Attilát ( ki nem ?) valamint Arthur Millert, Bertold Brechtet, Solohovot…  A mostaniak közül Kamarás Klára és Kelebi Kiss István a kedvencem.
A sor végtelen. Nem tudok választani. Olvasmányaimat meghatározza az aktuális hangulatom. Akár a zenénél.
A zene hatása írói munkádra?

Erika:
Anyukámnak gyönyörű hangja volt, énekesnőnek készült, de sajnos a körülmények ( épp az  én születésem ) úgy hozták, hogy könyvelő lett. Énekelt bánatában, énekelt örömében, s vele  együtt én is. Anyagi helyzetünk nem engedte meg, hogy zongorázni tanuljak, így maradtam a képzőben kötelező furulyánál és a kórusban éneklésnél.  A ritmus, a zene szeretete – azt gondolom– hogy érződik a verseimen is, főként a gyerekzeteken. Ezért is lehet az, hogy több versemet megzenésítettek már. Verses-zenés műsoromat szeretik a gyerekek.
Tervek, vágyak?

Erika:
Évek óta készen van egy gyermekeknek írt kötetem, a Színházikó, Papp Anikó Míra által illusztrálva. Ennek a megjelenésére várok, miközben már egy újabb kötetnyi gyerekzetem van. Az idén talán megjelenik a következő gyermekeknek szóló CD,  A rekedt kakas. Ezúttal Hevesi Imre zenésítette és énekli a verseimet. Célom, hogy én is hozzájáruljak ahhoz, hogy az új nemzedék tudjon olvasni, szeresse a verseket, az irodalmat. S ha ennyi nem lenne elég, akkor azt is elárulom, hogy belekezdtem egy életrajzi elemeket tartalmazó regény írásába is.– Hogy mi lesz majd belőle? – Az a jövő titka.

Anyának lenni

Anyának lenni – azt jelenti:
hiúz-szemmel látni világot,
vizsla-orral érezni szagot,
delfin-füllel hallani hangot,
kanca-nyelvvel kóstolni ízt,
bivaly-tüdővel szívni levegőt,
oroszlán-szívvel pumpálni
erekbe a vért!
Őz-lábbal futni,
nyúlként aludni,
macskaként bújni,
őrizni apró tárgyakat - lehet az
emlékkönyv, érdemrend,
sárga cédula,
csókolni kedves holmikat,
legyen feszület, zászló,
jéghideg bilincs,
imádni a termést,
akkor is, ha
vadalma, vadkörte,
zamatos, szaftos,
éretlen, fanyar,
de mégis
méhednek
gyümölcse!

(1989)

Nekrológ egy diófáért

Hiányzol.
Álltál kortalan,
ősz végén
szürkén, lombtalan,
seszínű
panelházak közt,
szeretet-
szomjasan.

Hallottam
fűrésznek zaját,
test-törzsed
hulló robaját.
Alattad
az avar nyögte
búcsúzó
sóhaját.

Tegnap még
srácok öleltek,
zöld diót
ágadról vertek.
Csavargók
árnyas  ölednek
hűsében
hevertek.

Keresnek!
Fekete rigók!
Madarak!
Fészket kutatók!
Csonthéjad
rejtett termését
csókolni
akarók.

Lehettél volna
tudás almafája,
Hippokratésznek
óriás platánja,
Tessedik akáca,
szerelmes Árgyélus
tölgyfa-koronája
lehettél volna!


Diófa voltál.
Most üres a helyed.
Fűrészpor takarja
haldokló gyökered.
Mi lesz majd belőled?
Koporsó, vagy oltár?
Én köszönöm neked,
hogy diófa voltál.

                  (2003. december)             
*



Évtizednyi remény

Megyek
évtizednyi
csönddel bekerítve,
egyetlen csikóját
elveszített kanca,
istállót, lucernát
hátra hagyva
zabolátlanul,
keresem
parlagon, sziken,
felhőbozontos égen,

s megtalálom
viharral küszködő
pitypang-hópihéken.

v

Tavaszi duett
 
Tavasz ölel bennünket lágyan
a csipkemintás fák alatt,
s bár nemet mondtunk egyben, s másban,
kezem kezedben maradt.  

Pillangók bölcsőjét ringató szélanya
virágok szirmával hinti be a tájat,
tücsök cirpel, s körben zeng az élet dala,
a halálunk pedig néhány évet várhat.
 
Nem illik, most tudom temetőt idézni,
hol elporlad a test, s eltompul a szó,
odébb fordulok hát fák csipkéit nézni,
merre üdébb a rét s elolvadt a hó,

és amikor egyszer elszakad az élet,
s tél topog az ősz nyomán, fogd kezem,
hogy úgy ragyogjak, mint egykor a nász után.

v

Tavasz leszek

Holnap
egyetlen napig
tavasz leszek,

az utcán kamaszként
szökkenek,
barackvirág-szirmaim
kibontom
s napkobakú pitypangként

virítok árkok ölén
illatos orgonasövény
leszek

vagy melletted repdeső
madárrá változom
s ágat, szalmaszálat gyűjtve
fészket építek
a majd-szerelemnek.

v

Másodvirágzás

Esőért sóhajt a szomjas délután
akácok haldokolnak
– másodvirágzásuk
öncsalás csupán –

így lobbanunk el
mi is mind a ketten;
nem érlel, csak
aszállyal sújt a nyár,

árnyékká olvad
a fény is lassan bennem,
de szárnyalok talán még
didergő katicabogár…

v
Lábujjhegyen 

Csak lábujjhegyen járt
nálam a szerelem,
csak őszi avart talált
már-zsendülő fűben.
Csak lábujjhegyen jött,
halk virágszőnyegen,
lila illatába
bokáig merültem.

Csak lábujjhegyen táncolt,
titkon a szerelem,
mégis belém botlott,
kutatott egy szót,
– megtalálta, tudta –
s végül felülírta
a mondanivalót

v

Mozdulatok

Hajlok, felemelem
a lehullott percet,
a várandós hajnalt
markomba kapom,
magamhoz ölelem
a lázadó estet,
tenyeredbe rejtem
gyűrött holnapom.
Kezedbe szitálom
maradék időm.

v

Elszöktek a hintalovak

Örökké ugyanúgy,
tízpercenként körbe,
– műanyagpatáink
nem érnek betont –
szédülni kívánók
kígyólánca görbe
és a pénztárnál mind
vásárol zsetont.

Kik hátunkon ültek,
örökre elhagytak,
idegenek jönnek,
– kolompjuk már cseng –
aranyozott tükrök
hullámvasutaznak,
s mi kábultan lessük
– mi van odalenn? –

Hiába ügettünk,
köröztünk a hintán,
egymás között semmit
nem csökkent a táv,
visszaszökünk újból
a döcögős földre,
s kordon nélkül nézzük:
forog… a világ!

v

Üzenet

Elnézem arcodat, figyelmesen, hosszan:
mit rejt szemed és mit a néma száj?
Hallgatásaidból lepkehálót fontam,
rég vergődünk benne, pedig nem muszáj.
Kutatlak; te itt vagy és én mégsem látlak,
az maradsz, ki voltál: testvér-ölelés,
életemben jobbik, azonban nem bátrabb,
s ez a túléléshez esőcsepp-kevés.
Ráeszmélsz majd egyszer, de addig elfelejted
milyen voltam tegnap vagy tegnapelőtt,
makacs és mosolygó, akárcsak egy gyermek,
bár arcomon sáncokká nőttek a redők,
ha bolond dolgaim felvállalni merted,
ne hajts fejet gyáva hallgatás előtt!

v
Gombóc bohóc

Gombóc bohóc vigyorog,
pingpong orra
fintorog.

Buggyos nadrágot visel,
jó nagy cipőt,
pertlivel.

Bő kabátján foltzsebek,
meglepetést
rejtenek.

Kockás rajta a ruha,
piros kóc
a frizura.

Fején pomponos kalap,
bukfenc közben
fenn marad.

Tótágast áll, kézen jár,
résen légy,
mert megtréfál!

v

A csigabiga álma

Azt álmodtam lenn a fűben,
csillaglányok közt repültem.

Azt álmodtam, volt két lábam,
s táncoltam a csigabálban.

Azt álmodtam, volt két kezem,
s  festettem a fellegeken.

Felébredtem és mit láttam?
Nekem van a legszebb házam!

v
Banánház

Sárga banánokból
építettem házat.
Zöld levélszárakból
tekertem a vázat.

Olyan lett a lakás,
akár a palota.
Makit, a kis majmot
költöztettem oda.

Maki a kényelmet
azonnal megszokta,
ám a finom banán
étvágyát meghozta.

Megette a házat,
ízlett neki nagyon.
Így lett Maki megint
hajléktalan majom.

v

Gyümölcsök

Cseresznye, alma,
ribizli, eper,
sárgabarack,
őszibarack,
szamóca, szeder.

Sárgadinnye,
görögdinnye,
egres, dió,
áfonya, szilva,
birs, mogyoró.
Ringló, meggy, szőlő,
mandula, málna,
készül a magyaros
gyümölcssaláta!

v

Önálló kötetei: Mindörökké mosoly – versek (Accordia Kiadó, 2005), Verselhetek (Móra Kiadó 2007, 2008),
Szeretőim a szavak –  új versek (Accordia Kiadó, 2009), A nyakatekert zsiráf – gyerekzetek (Magánkiadás, 2010), 
Túlhordott ölelés –  Irodalmi Rádió - net kötet (2010) Csupa csiga – gyerekzetek (Timp Kiadó, 2011),
Zabfalók – gyerekzetek (AB-ART Kiadó 2012), Másodvirágzás (AB-ART Kiadó 2013).
Megzenésített versei: Két gyermekverse hallható a Palinta Társulat Három holló CD-jén (2009),
ezt követi két önálló CD tizenkét-tizenkét verssel: az Esőtánc (2010) Dafna & Avraham Ben-Jakob s a Szélforgó (2012)
Antovszki Tamás zenésítésében, előadásában.
Következő oldal>>>
...